Műtét utáni nap, napok

 Műtét utáni nap a hosszú, fájdalmas éjszaka után reggel 5 óra körül meg is kezdődött. Jött a nővér cserélt jeget a lábamon, fájdalomcsillapító osztás volt (ekkor még vénásan kaptam), mértek testhőmérsékletet. A reggeli vizit alkalmával bejött az orvosom és elmondta, hogy cső kivétel lesz és a gyógytornász hölgy is ott volt és jelezte, hogy ma felállás lesz vele. Vizit után jött is vissza az orvosom, kivette a csövet a lábamból, ami kb 10- 15 cm hosszan volt benne, ezen én jól meg is lepődtem, majd visszakötözte a lábam. Ez után majd elvittek röntgenre, ahol leellenőrizték, hogy jó helyen vannak e a csavarok. Itt azért volt félsz bennem, hiszen újra levették a lábamról a rögzítőt és ott emelgették, rakosgatták és sajnos nekem a harmadik térdficamom után, vagy azóta ilyen pánikszerű érzés uralkodik el rajtam, ha valaki hozzá akar érni a bal lábamhoz (poszttraumás stressz jellegű). Túl voltam a röntgenen, visszatoltak a Sportsebészeti osztályra, ahol a gyógytornász hölgy jelezte, hogy visszarakja a rögzítőt a lábamra mindjárt. Meg is történt és fel kellett állni, de a lábat nem volt szabad letenni és mankózni kellett egy kört, majd ezután közölték, hogy innentől kezdve a mosdóba ki lehet menni vége az ágytálazásnak. A felállás az kínszenvedés volt Nekem, olyan érzés volt a lábamnak, mintha 500 darab kést szúrnának bele és közben a tűzben égne el a lábam. Nekem ilyen fájdalmam még sosem volt, pedig elég nagy a tűrési küszöböm (a szülés ehhez képest nekem semmi volt, merthogy van egy kislányom is). A mosdóba járás napi kétszer volt, hisz annyira fájt, hogy örültem ha csak ennyiszer is ki tudok menni. Az ágyról mire leszálltam és elindultam a mosdó irányába az kb 45-60 perc volt és ez nem túlzás, nekem tényleg ennyi időmbe tellett, hisz nagyon nagyon szúrt a lábam. A leszállást nehezítette, hogy nem vagyok egy magas nő, így jó az ágy szélére kellett kificánkolnom magam, hogy nagyjából a jobb lábam lábujjhegyen leérjen a földre, hogy azután le tudjam emelni majd a bal lábam is. Szóval kalandos. 

Kedden műtöttek, szerdán csőkivétel, röntgen, gyógytornásszal felállás és mankózás. Csütörtökön reggeli viziten átkötözött az orvos, szerencsére az én térdemet nem kellett leszívni, a szobatársamét viszont igen, akit szalagszakadással műtöttek. Megkaptuk a jó hírt, mehetünk haza, gyors hazatelefonálás, hogy mehetek haza. Megkapta mindenki a szurit hasba (véralvadásgátló) és pakolás össze, már amennyire az ágyban ülve tud az ember. Megkaptam a papírokat. Szerencsére bejöhetett a férjem és tudott segíteni összepakolni stb és tolókocsival le tudott tolni. Az autóba beszállás is kalandos volt, de rosszabbra számítottam a fájdalmak miatt, de örültem, hogy végre hazamehettem Székesfehérvárról a kórházból Velencére az otthonunkba. Pénteken (ez volt a 3. nap műtét után) hát valami pokoli fájdalmakat éltem át és úgy egész hétvégén. Azt hittem, hogy ketté fog szakadni a lábam, olyan érzés volt, mintha valami nehéz súly a bokámnál lefelé húzza a lábam a combomnál pedig valaki felfelé és középen a térd részen kettészakad és borzasztóan szúrt és égett. 
2025. 01.21-én kedden műtöttek és egy hétre rá, pontosabban 8 napra kellett mennem kötözésre 2025. 01.29- én. Ekkor az orvosom elmondta, hogy nagyon szép a lábam, nem gyulladt, nem kell leszíni. Jeleztem felé a szúrási fájdalmakat, de azt mondta ez teljesen normális, hiszen csontokat helyeztek át, szalagot vettek ki, tettek be stb, úgyhogy marad a szenvedés tovább.
Én kitaláltam, hogy egy fáslit kötök a rögzítőm egyik cstjához (alulról a másodikhoz) a másik végét a fáslinak a nyakamba kötöm és tulajdonképpen a nyakam tartja a lábam súlyát. Na ez szuperül be is vált, innentől kicsit könnyebb volt a közlekedés, leglább egyedül vagyis a járókeretemmel együtt a mosdóig eljutottam anélkül, hogy a férjemnek közben tartani kellett volna a lábam. Szóval felkötöttem a nyakamba.

Első képen a csőkivétel előtt a műtét másnapján szerdán, a második képen csütörtökön hazajövetel napján 2. napos műtötten